Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A huncut vasutasok.

                                                              A huncut vasutasok

             

                  Elmesélek két igaz történetet, amelyeknek a szereplői már nem élnek, s ha élnének is, az évek távolából biztos jót mulatnának ők is. Az idő mindent megszépít, amit a múlt homálya lassan a feledés fátyolával fedne.

     Történt akkoriban, amikor még ismeretlen volt az, hogy távúton néhány kilométerről változtatni tudják a váltókatnyitogatják és csukogatják a sorompókat. Mindezt ma már centralizált, a központból történik. De akkor is voltak váltók a síneken, és sorompók a vasúti átjáróknál. Mindezen technikai berendezéseket valakiknek működtetniük kellett, ki más működtette őket, mint a vasút alkalmazottai, a vasutasok. S minden vasútállomásnak volt forgalmistája, mai szóval diszpécsere, aki engedélyezte a vonatszerelvények áthaladását, fogadta és indította a járatokat. A poggyászként feladott csomagok kezelésére is kellett ember, ugyanúgy a menetjegyek árusítására. Ez embercsoport felett trónolt az állomás főnöke. Ebből láthatjuk, hogy a vasútállomás normális működéséhez mennyi alkalmazott kellett, kik szerényen voltak kihasználva, függően a vonatszerelvények számától. Más szóval sok szabad idejük volt, melyet valahogyan ki kellett tölteni.

Többnyire valami huncutságon törték a fejüket, hogy hogyan és hol lehet valakit beugratni. Például a nyugdíj előtt levő váltókezelőt, szegény Miska bácsit, aki szolgálata leteltével betért a közeli kocsmába egy fröccsre. De sajnos, nem maradt meg egy pohárnál, aminek meglett a hatása. Már jócskán beesteledett, mire elindult hazafelé. Nem volt az alkohol hatása akkora, hogy ne tudott volna hazamenni, habár egy kicsit bizonytalan volt a járása. Fő, hogy a bevett irányt jól tudta tartani a kitaposott gyalogúton, az egyik oldalon szegélyezve a vasúti sínektől, a második oldalon a közeli temető sötét sziluettje.

Míg kissé imbolyogva bandukolt, egyszer csak neszre lett figyelmes. Óvatosan visszapillantott, és mit látnak szemei? Egy fehér lepedőbe burkolt szellemet. Miska bácsi, tekintettel korára és jelentős nagyságú pocakjára, nem volt alkalmas a futásra, így maradt a gyors lábszedés és az állandó visszapillantások. Nagyon mókás látvány alakult ki, legalábbis a szellemnek beöltözött vasutas kolléga beszámolója szerint. Mert ki volt más a szellem, mint ő? A drága kollégák, amikor látták, hogy az öregúr mélyen a pohár fenekére néz, kitalálták, hogy megtréfálják. A gondolat megvalósult. Nem kellett hozzá sok minden, elég volt egy fehér lepedő és egy elszánt, minden bolondságra hajlandó vasutas.

Egy ideig ez a szellemkísértetes esemény lett a vidám anekdoták fő témája, és nemcsak a vasutasok berkeiben. Miska bácsi nem dicsekedett el szellemes esetével, úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. A nemes társaság meg a háta mögött pisszegett. Minden titok és eltitkolt történet egyszer kitudódik, az áldozat megbocsátott, és maga is jót mulatott rajta. Kisebb-nagyobb ugratások akadtak bőven.

   Még egy nagy kaliberű csínyről szólnék, ami több volt, mint egyszerű ugratás. A vasútállomás közelében lakott egy házaspár, akikről közismert volt, hogy szeretnek ki- kirepülni a családi fészekből egy kis kalandos élményért. Egy ilyen kaland nagyon biztatóan indult, de különösen végződött.

A történet hőse, a kedves férj szokásos kiruccanásakor a városban felcsípett egy hasonló erkölcsű hölgyet. Hogy hol és miképp szórakoztak, az számunkra ismeretlen, de annyit tudunk, hogy gyenge alkoholos mámorban elhatározták, hogy az est hátralevő részét a férfi lakásán töltik. Ugyanis van ott egy üres szoba az elhunyt nagymama után. A nagyreményű pár meg is érkezett az éjjeli járattal, és célba vették a nagymama hagyatékát. Minden ment, mint a karikacsapás. Sikerült hangtalanul kinyitni az összes szükséges ajtót, és birtokukba vették a szobát. Volt benne minden, ami egy régi hálószobába szükséges, ideálisabb helyet nem is kívánhattak. De minden óvatosságuk ellenére valami neszt hallott a ház úrnője. Nem sok idejébe került, és a rájött a férje turpisságára. Nem csinált színpadra illő jelenetet, inkább cinkostársakat keresett bosszújának kitervezéséhez és végrehajtásához. Nem kellett messze menni, sem keresgélni, a közeli állomáson azonnal akadtak cinkosai, élükön az állomásfőnökkel. A terv egyszerű és zseniális volt. Ki kell használni, míg alszanak, és azalatt elvinni és elrejteni a hölgy felsőruháit.

Mikor a szerelmespár felébredt, nagy meglepetés érte őket. Hasztalanul kutatták fel az egész lakást. A feleség eltávolítottasaját ruháit is, nehogy azokat használja fel, és jómaga eltűntlakásból. Természetesen ő is csatlakozott a rejtekhelyről leselkedő kárörvendő vasutasokhoz. Az idő egyre múlott, és hölgy alsóneműben nem hagyhatta el a házat, még kevésbé utazhatott. De a legreménytelenebb helyzetben is akad kiút. Most is ez történt. Végül az egyik szekrényben rátaláltak a nagymama rég divatjamúlt ruháira. Ha nincs ló, szamár is jó. Nagy erőfeszítéssel sikerült a nagymama eltérő méretű ruháiba belebújni.

Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy szemeink elé varázsoljuk a bohócokat is megszégyenítő maskarát. Na, és ebben a reprezentatívnak nem nevezhető öltözetben indult el a hölgy a vasútállomásra. Nem sejthette, hogy nem mindennapi fogadtatás várja. A kora reggeli órákban többnyire vasutasok tartózkodtak a peronon – aki csak tehette, ott volt, nem véletlenül, várva a nem mindennapi látványosságot. Nem kellett soká várni, és belibegett a várva várt személy. Az útja a személyi pénztárhoz vezetett. Itt kapta az első bókot a pénztárostól, aki először is megdicsérte az öltözetét, majd diszkréten, színlelt komolysággal a beszerzés helye után érdeklődött. Hiába menekült a hölgy a szabadba, ott került csak igazán a gúnyolódás pergőtüzébe a vasúti alkalmazottaktól. Eleinte csak halkan pisszegtek, majd egyre hangosabban kimondott megjegyzéseket tettek. Akadtak bátrabbak, kik odaszemtelenkedtek hozzá, és tisztelt hölgy úti céljáról érdeklődtek: „Csak nem a riói karneválra tetszik utazni?” Ilyen és hasonló kérdésekkel faggatták. Kész megváltás lett ebből a kínos helyzetből a vonatszerelvény begördülése.

A vonaton már nem volt kitéve ilyen és hasonló zaklatásoknak. A többnyire szunyókáló utasok a gyéren megvilágított vasúti vagonban fel sem fogták a jelenlétét. A városban nem keltett a ruházatával nagy feltűnést, mert itt is akadtak hasonló furcsaságok.

A leírt eseményhez hasonló már nem ismétlődött meg. Minden visszatért a régi kerékvágásba mind a kedves házaspárnál, mind a botrányos látogatónál. És a helybeli vasutastársaságban tovább folytak a kisebb-nagyobb jól sikerült vagy kevesebbé sikerült ugratások.

                                                    

   Somorja, 2013. 6. 5.                                                         Puss Rudolf

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.