Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A NAGY NAP

                                                              A nagy nap

      

Mindegy, hogy e bizonyos napot felszabadulásnak, a front átvonulásának, netán az oroszok bejövetelének nevezzük. Ekkor hömpölygött keresztül rajtunk, mind a szökőár hulláma, egy fékezhetetlen, nagy hadsereg.

Ki hogy élte meg, győztesként vagy vesztesként, egyre megy – e napot a helyi krónikák különös figyelemmel jegyezték fel. Hála az Úrnak, az ember életében nem gyakran fordulnak elő ilyen napok. A mi szűkebb hazánkon, a Csallóközön a Vörös Hadsereg csak úgy átmenetelt. Nem voltak sehol napokig dúló elkeseredett harcok.  Annak ellenére nem volt ez séta a tavaszi virágos ligetben.

A sok jel arra mutatott, hogy front egyre közelebb jön hozzánk. A falukban a keleti oldalon elrendelték a lövészárkok ásását. A józanul gondolkodók szerint ez nevetséges, értelmetlen intézkedés volt. A hatalmas tömegben támadó katonákkal szemben a sebtében kiásott lövészárkok nem védik meg sem a falut, sem a további területeket. A légvédelmi bunkerek készítésének sem volt sok értelme, bár ha az ilyen földbe mélyített bunkert nem érte telitalálat, megvédte a család testi épségét, jobban, mint a lakóházban vagy a szabadban tartózkodókét.

Ezeket a napokat a menekülő – valaha verhetetlennek hitt – hadsereg fejvesztett futása jellemezte. Minden lehetőséget kihasználva menekültek, motorizálva vagy klasszikus lófogatokkal. A szegény párákat már nem is ostorral, hanem ami a kezükbe akadt, azzal verték, így ösztönözték gyorsabb futásra. Majd valami különös csend telepedett az egész térségre, mármint a minket körülvevő környezetre. Vagy csak úgy tűnt, mivel elcsendesedett az utóvéd utászok tevékenykedése, akik a vasútállomáson repítették a levegőbe a vasúti váltóberendezéseket és sínpárokat, nem kímélve a gőzmozdonyokat vízzel ellátó kutakat sem. Biztonságos távolságból néztük, amint magas ívben repülnek a felrobbantott berendezések darabjai. A robbantások zaja minden elnyomott. A felrobbantott vasúti berendezések arra utaltak, hogy rövidesen megérkezik a front. Minden visszavonuló hadsereg igyekszik minél jobban szétrombolt terepet maga után hagyni, hogy ezzel is lassítsa az ellenfél előrevonulását.

Az utolsó hetekben már a lakosság is tudta, hogy közeledik a front. Az emberek igyekeztek minél több holmit, élelmet biztos helyre elrejteni, elásni. A két Duna mellett lakóknak az ágvizektől szegélyezett erdők nyújtottak kitűnő lehetőséget a haszonállatok és a takarmány elrejtésére. Meg kellett akadályozni azt is, hogy a nagyüzemként működő szeszfőzde cukorrépából főzött nyersalkohol-termékei a bevonuló hadsereg kezébe jussanak, aminek elképesztő következményei lettek volna. Ezért kiárusítást rendeztek a lakosság számára. Nemcsak a bevonuló hadseregtől kellett megvédeni a lakosságot és a közös vagyont, hanem az utolsókat rúgó szövetséges és saját hadseregtől is, akik mindent Nyugatra akartak menteni. Szégyenszemre kifosztották az elhagyott kastélyokat, amelyeknek lakói nem akartak a cári burzsujok sajnálatos sorsára jutni, és majd mindenüket visszahagyva menekültek a bizonytalan Nyugatra. Voltak, akik a közelgő front elől menekültek, olyanok, akiknek a nemzetisége német volt, vagy csak egyszerűen féltek. Érdekes taktikához folyamodott a gombai uradalom osztrák báró tulajdonosa: akiknek szándékában állt Nyugatra menekülni, azoknak nagylelkűen felajánlott egy pár lovat és szekeret, amin magukkal vihették legszükségesebb vagyonkájukat, és elszállásolta őket Bécs melletti birtokán. Az osztrák származású alkalmazottak éltek e lehetőséggel, mert elterjedt a híre, hogy a kis közösségben élő német nemzetiségű lakosokat likvidálja a bevonuló hadsereg és a partizánok, ami számos esetben meg is történt. A báró jól átgondolt ötletével sikeresen biztonságos helyre mentette tulajdona cseppnyi részét, amit elkonfiskálták volna, mint később minden itt maradt vagyonát. Ő maga a családjával átköltözött egy másik birtokára. Sajnos, a báró orosz emigráns volt, aki mint fehérgárdista tiszt részt vett a bolsevik forradalom elleni háborúban, ezért a hírhed KGB megkereste és kivégezte.

Előrelátóan gondoskodni kellett a kislányok és fiatalasszonyok biztonságáról, kialakítani a rejtekhelyeket, ahol hosszabb ideig biztonságban lehettek. Nagyon sok rémhír keringett, amelyekből nem egy teljesült, főleg ott, ahol a front hosszabb ideig állt. Senki nem tudhatta előre a harcok kimenetelét, ezért jobb volt a legrosszabbra felkészülni.

Az utászok végezték romboló tevékenységüket. Hidak semmisültek meg és vasútállomások váltak használhatatlanná. Ott, ahol még voltak nádfedeles házak, azokat felgyújtották. Akadt azért ritkaságnak számító kivétel. A somorjai állomásfőnök bátor tette, amikor leitatta a robbantásra kivezényelt utászokat, akik aztán nem voltak képesek végrehajtani a parancsokat. Nagyon nagy veszélynek voltak kitéve Somorja lakói, amikor a visszavonuló katonák fel akarták robbantani a lőszerrel megtöltött zsinagógát. Ha ezt nem sikerül megakadályozni, akkor a robbanás ereje a város nagy részét megsemmisítette volna.

De ez mindennek csak az előjátéka volt. Húsvéthétfő kora délután volt, amikor a keleti irányból vezető utakon porfelhőt alkotó gyalogság menetoszlopai bukkantak fel. Az egyik faluba élükön egy kerékpáros parancsnokkal érkeztek, a mellén keresztbe tett géppisztollyal. Közben egy-két akna csapódott be. Ahogy a legénység beért a településre, szétoszlottak, ellepték a házakat, kerteket, mint a sáskajárás. Fegyverüket lövésre tartva kutattak az itt maradt ellenség után „germán nyet?” kérdéssel. Egyből megtalálták a tyúkólakat, és az ott talált tojásokat mindjárt a helyszínen nyersen elfogyasztották. Magukon hordták a hosszú gyalogút fáradalmait. Mivel az üldözött ellenségnek nyomát sem látták (mert azok Pozsony védelmére készülődtek), egy puskalövés nélkül foglalták el a falvakat. Ennek ellenére az egyik faluban meghalt egy vöröskatona. De nem az ellenség által leadott lövéstől halt meg, hanem egyik berúgott bajtársa lőtte le, amikor szemléletesen bemutatta, hogyan fogja lőni az ellenséget. Tudtommal ő volt az egyetlen áldozata a bevonuló hadseregnek.   

Az éjszakát úgy töltötték, ahogy lehetséges volt – a szabadban vagy a lakószobákban. Egy visszaemlékező szerint a hálószobában a kettes ágyon keresztben feküdtek ruhástul. Akiknek nem jutott ilyen hely, azok a földön aludtak, csak a fejüket védték és rejtették az ágy alá. A konyha is tele volt aludni szándékozókkal, ki széken ülve, ki a földön helyezkedett el. Semmihez nem nyúltak. Reggel nem hiányzott semmi, azért, mert a hátsó szobában egy látszatra magas rangú tiszt volt elszállásolva, akinek éjfél körül tyúkra lett étvágya. A háziasszony levágott egy tyúkot, miközben minden mozdulatát egy katona követte-figyelte. A főzőedénybe nem volt szabad se sót, se fűszert tenni, biztos óvatosságból, nehogy megmérgezzék.

Végre megvirradt az új nap. A Vörös Hadsereg katonái pihentebbek voltak, mint a civil lakosság, amelynek kevésbé volt lehetősége pihenésre a saját ágyában. A gyerekek meghúzódtak az ágyaikon vagy a kuckóikban, a szülőknek maradtak a székek és hasonló tárgyak, végső esetben a földön ülés.

Aztán megindult a nagy tömeg tovább, nyugatnak, vagyis a legközelebbi hadi célpont felé, ami Pozsony volt. Hogy ez merre van, illetve mely út vezet oda, azt ezen a tájon mindenki tudta a kisgyerekektől kezdve az aggastyánokig. Csak a hadsereg parancsnokainak színes nyomtatású katonai térképe nem adott elégséges információt, pedig még térkép nélkül is el lehetett igazodni, mert a horizonton szabad szemmel láthatók voltak a város körvonalai. Mindezek ellenére a könnyű, lovak által vontatott szekéren, amelyet a Csallóközben csézának neveznek, a tisztek mellé egy helybeli civilt ültettek útmutatónak. Az utat mutató bácsi elmondása szerint a Csallóközt hosszában átszelő vasútvonal mellett egy darabon párhuzamosan egy harmadrendű utacska vezet, ezen a lehetséges legközelebbi úton haladtak. Mikor elértek a vasút melletti őrházhoz, komikus jelenet játszódott le. Nagy zsivajjal kifutott az őrház lakója. Örömkönnyek záporában feltartott karral, kézzel-lábbal üdvözölte a felszabadító testvéreket. Nem tudott betelni az örömével, és mindjárt felajánlotta a szolgálatait. Hogy majd ő megmutatja az utat. A leváltott falubeli jöhetett haza.

Ekkor már jöttek, illetve hajtották, mint pásztor a nyáját, a géppisztolyos, hosszú szuronyú katonák főleg a magyar katonaszökevényekből összefogdosott hadifoglyokat. A mi falubelinknek akkor, amikor a tiszt elvtársak útjára bocsátották, életmentő gondolata támadt: a kommandanttól bumáskát kért. Egy német zsebnaptár kitépett lapjára ráfirkantott igazolás elegendő volt, nem sorolták a menetelők közé. Az úton a felmutatott bumáska mentette meg.    Az oroszok számára a civil ruha nem jelentett mentséget, mivel a front közeledtével sokan a katonai egyenruhát civilre cserélték abban a reményben, hogy így megússzák a hadifogságot. Volt rá eset, hogy ártatlan civilt kényszerítettek a menetelő foglyok közé.

Emellett közismert volt a „davaj csaszi”, és a kerékpárok eltulajdonítása is.  A front áthaladása utáni felfordult világban megjelentek a fosztogató civilek kétlovas kocsival, asszonyostul, felfegyverkezve az eldobott katonapuskákkal. Az egyik szélső házat és annak lakóit a véletlen mentette meg a kifosztástól, amikor épp akkor az autón utazó tisztek a közbelépésükkel ezt megakadályozták. A fosztogatásból nem maradtak ki a falubeli alsó néprétegek tagjai sem. Az elmenekültek itt maradt ingóságait igyekeztek megszerezni a zűrzavarban. A zavarosban a legjobb halászni. Ez a mondás beteljesedett.

Egyszeriben megjelentek a taposóaknák szedői. A kocsijukba befogott gebe olyan szánalmasan nézett ki, mint maguk a katonák. Nem a modern elektronika alapján működő aknakeresővel dolgoztak, hanem egy hosszú farúd végére erősített, körülbelül harminc centiméteres, gömbölyű, hegyes szúróeszközzel. Ezzel szurkálták a föld gyanúsnak látszó pontjait.  E kis létszámú csapatocskát idősebb katonák képezték. Ők azokhoz az utászokhoz tartoztak, akik a városban bizonyos átvizsgált épületekre a „mini nyet” feliratokat mázolták.       

A hosszú kémlelőbotjukon kívül még egy furcsaságuk volt: egy nagy alapú, széles, úgynevezett lúdkosárban egymás mellé tojások voltak rakva. Ez volt valószínűleg az éléskamrájuk, amit szeretettel töltöttek fel mindenhol, amerre jártak. Lóháton három katona vagy tiszt portyázott. Szóba elegyedtek a lakossággal kézzel-lábbal való magyarázkodással. Lehetséges, hogy a katonai rendőrségtől voltak.

 Nyugat felől ágyúzás hangja hallatszott, megkezdődött Pozsony ostroma. Ugyanúgy a nyugat felől érkező hadifoglyok áradata a nagy ismeretlen felé, kényszermunkára, ahonnan a visszatérés, mint azt ma már tudjuk, nagyon bizonytalan volt. Sokaknak ez volt az utolsó útjuk. Azok a szerencsések, akik túlélték e földi borzalmakat, megtört egészséggel tértek haza, és nem szívesen emlékeznek. Adja az Úr, hogy ilyen emlékezést sem mi, sem utódaink ne éljenek át.

 

Somorja, 2016. 3. 10.                                       Puss Rudolf

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.