Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Emlékezés egy bátor lelkiatyára, egy igaz emberre.

                   Emlékezés egy bátor lelkiatyára, egy igaz emberre

 

A második világháború után minden romokban hevert, a romos, üszkös háború borzalmait magukon hordozó városoktól kezdve a harcok-csaták még fellelhető nyomait viselő vidékekig. Az emberek millióinak életét követelő nagy világégés hatása még lépten-nyomon érezhető volt. Nemcsak anyagi károk formájában – a háború milliók lelkét perzselte meg. Olyan mértékben, hogy a ma élő generációk nehezen tudják felfogni. Ebben a korszakban családok százezrei epedve várták valamelyik szerettük hazatérését.

A nemzetek, amelyek a sors jóvoltából a győztesek oldalán kötöttek ki, a győztesek gőgjével fölényeskedtek az élet minden területén. Belenyúltak az ezeréves múlttal rendelkező társadalom jó bevált rendszerébe, megbolygatták a családokat és széttépték a rokoni kötelékeket. Családokat deportáltak, távoli, idegen vidékekre telepítettek, és rabszolgasorsra kárhoztattak. Sokakat megfosztottak vagyonuktól, ha kisiparos vagy üzlettulajdonos volt, legjobb esetben idegent ültettek a nyakába. A vesztesek nyelvének használata közterületeken, hivatalokban megtorlással járt. Még az egyházak életébe is beleszóltak. Sajnálatos, hogy azon belül is akadtak olyanok, akik nem a Szentírást követték, és nem álltak küldetésük magaslatán. Abban az időben a liturgia nyelve még a latin volt, így a nép nyelve nagyon szűk területre korlátozódott a szentmisén, ennek ellenére sok helyen csak a hivatalos nyelv volt megengedve.

Ebben az időszakban élt Somorja városában és töltötte be hivatását egy bátor római katolikus  lelkipásztor, Rakita Árpád plébános. Nem lázított, nem uszított, csak tette a tennivalóját lelkiismerete szerint. Úgy, ahogy Krisztus Urunk ránk hagyta akkor és ott, s ma a Szentírás tartalmazza. Védte és lelki vigasszal segítette a rászorulókat. Kik voltak akkor jobban rászorulva, mint a Csallóköz eredeti népe? Az egyetlen nyilvános fórum, ahol a nép nyelvén szólhatott az összesereglett hívőkhöz, a templom szószéke volt. (Abban az időben még ez sem volt mindenhol lehetséges). Ehhez azokban a nehéz időkben kellett emberi bátorság. A jogait és majdnem mindenét elvesztett nép, mint évszázadokkal ezelőtt élő ősei, a balsors csapásai alatt mindig tudta, kihez forduljon kérő fohászaival. Templomaink megteltek reménykedő hívőkkel. Ott és akkor, és csak ott hangoztak el a plébános úr szavai. Abban az időben, amikor még nem voltak hangerősítők, hogy a szentbeszéd szavai mindenki számára hallhatók legyenek, az igehirdető a szószékről beszélt. A plébános úr lassan, halkan kezdte a prédikációját, majd mind nagyobb hangerővel folytatta a néma csendben áhítatosan hallgató hívők előtt. Sajnos, az akkori audiotechnika nem tette lehetővé a mai korra jellemző egyszerű hangrögzítést. A prédikációk küldetése az volt, hogy lelki vigaszt és remény öntsön az elkeseredett, reményvesztett emberekbe. A prédikáció egyes részei bizony könnyet csaltak a hallgatóság szemébe. 

      Nagyon az emlékezetemben maradt a talán legszomorúbb templomi búcsú Úszor faluban. A somorjai plébániához tartozó helybeli templomocska búcsújának hetére esett a Magyarországra való kényszerkitelepítés terminusa. A kitelepítendő hívők kívánságára a búcsú napja át lett helyezve egy héttel hamarábbra, hogy még ezek a családok is részt vehessenek a búcsúi szertartáson. A templom az utolsó helyig megtelt. Azokhoz, akik már nem jutottak be az épületbe, a nyitott ablakon és ajtón át jutott el a szentbeszéd, amelyet Rakita Árpád, a  bátor somorjai plébános mondott. Szívbe markoló szavai megnedvesítették a jelenlévők szemeit. Szép szavakkal búcsúztatta őket a szülői rögtől és az itt maradó rokonoktól, jó barátoktól, szomszédoktól. A kilátástalanság korában reményre és az Istenben való bízásra buzdította a hallgatóságot. Nem félt bátran rámutatni az igazságtalanságra, amely ezt a népet méltatlanul sújtja. Ez tette őt naggyá és emlékezetessé az egyszerű hívők szemében.

 

       Sajnos, az idő lassan mindent emléket kifakít. Ma már egyre kevesebben vagyunk, akik még emlékezünk erre a bátor papra. Ezért, hogy emléke ne vesszen el nyomtalanul, e sorok írásával szeretnék neki emléket állítani.

 

 

Somorja 2012.7.26.

                                   Puss Rudolf

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.