Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hogy köszöntött ránk a háború vége

         Hogy köszöntött ránk a háború vége

        Számunkra e világraszóló nagy nap éjjel volt. Éjfélkor nagy lövöldözésre ébredt  a település apraja-nagyja. Senkinek fogalma sem volt, hogy mi is történik. Nekem az első gondolatom az volt, hogy visszatért a német  hadsereg. De az történt, hogy a moszkvai rádió ünnepélyes hangon bejelentette a moszkvai időszámítás szerint pontosan éjfélkor Németország kapitulálását és ezzel a második világháború végét Európában. No és ezt mindennemű kézifegyver használatával nagy örömmámorban ünnepelték a jelen lévő szovjet légierő katonái. Másnap hangoztatták: Vojna kaput, Hitler kaput. Ezt mindenki megértette, de többit nem. Nem is volt ez fontos. Vége a háborúnak! A háború végét és a győzelmet nem győzték ünnepelni, reggeltől egész nap szólt a zene, vagy százszor elhangzott az akkori  orosz háborús sláger, a Katyusa.

A civilek, mármint mi, mindezt vegyes érzésekkel éltük meg. Nem tudtuk, hogy sírjunk-e vagy örüljünk a nagy győzelemnek. Mert kik is voltunk? Hát a vesztesek. Na és itt a béke. Aki ezt nem élte át, nem tudja felfogni e szócska jelentőségét. Az akkori generáció nagyon megértette. Ez hihetetlen tűnt akkor, amikor évekig örökös félelemben éltünk, örökös  aggodalomban a szeretetteink iránt, akik valahol a harcmezőkön szintén aggódtak miattunk, otthon maradottakért. A félelmet keltő négymotoros nehézbombázók motorjainak monoton, morajló hangja, mely ideges gyomorgörcsöt váltott ki nem egy felnőttnél és gyereknél. Teljesen hihetetlennek tűnt, hogy mint valami varázspálca suhintására egyből minden megváltozik, minden rossz kivonul az életünkből.

Igaz, a háború által előidézett viszontagságok megszűntek, de jelentkeztek  helyettük másak. Egy gyáván megfutamodott elnök politikája és rendeletei a háborútól sokat szenvedett civil lakosságot, a mi nemzetiségünket sújtotta. Egyik napról a másikra százezrek váltak őslakókból hontalanná. Felmerült a kérdés: ezt hozta a várva várt béke? Nem a békesség lett az úr, hanem a gyűlölet és bosszú, sok esetben meg sem történt esetekért. A Nyugat most vagy nem látta, vagy inkább nem akarta látni, hogy folyik az embertelen leszámolás. Különben diszkrét történelmi forrásokból tudjuk, hogy ők sem bántak kesztyűs kézzel a legyőzöttekkel.

De mi történt a győztes hatalom nálunk tartózkodó hadseregének katonáival? Hiába voltak győztesek, ebből semmit nem éreztek. Nem úgy volt, mint sokan elképzelték, hogy elérték a céljukat, hát fogják a sátorfájukat, és irány haza. Mint megszálló rendfenntartóknak ott kellett maradniuk az elfoglalt vagy felszabadított országokban. Utána pedig, mint suttogták (később kiderült, hogy igaz volt), nem szerelték le őket, hanem  bevették a távol-keleti harctereken, vagy mindentől és mindenkitől távolra telepítették őket, hogy ne fertőzzék a jámbor népet azzal, amit a nyugati kultúrából és életvitelből láttak.

Egy szép napon tőlünk is továbbállt az addig nálunk elszállásolt katonaalakulat. Az ő jelenlétük addig távol tartott tőlünk mindenféle aszociális alakot, akik csak a fegyvertelen, mindenkinek kiszolgáltatott köznéppel szemben voltak bátrak. Az egész háború alatt gyáván meghunyászkodva éltek, most pedig megjátszották a hőst. Az eddig  erkölcstelen alakok akartak igazságot szolgáltatni. Nekünk meg maradt a remény nagyon gyengén pislángoló lángja, hogy – mint valaha költőink énekelték – lesz még kikelet. Ha keserű szájízzel is, de örültünk a békének.

Somorja, 2015. 2. 4.                                                  Puss Rudolf

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.