Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Karácsonytáji népszokások

Karácsonytáji népszokások

                                                     A betlehemjárás

 

            Ma már, sajnos, sok szép karácsonyi népszokás a múlt ködébe veszett, elszürkült, mondhatnám, feledésbe merült. Nincs szándékom leírni azt, amit mások már sokszor és sok helyen publikáltak, de szeretnék nosztalgikusan visszapillantani azokba az évekbe, amikor még sem televízió, sem számítógép, sem más technikai szerkentyű nem kötötte le a fiatalság és a lassan felcseperedő gyerekek szabad idejét, s nem volt meg a város és a falu közti különbség. A vidék és benne a falu apraja-nagyja élte a maga évszázadokon át kialakult jellegzetes életét. Abban az időben a szenteste programja, főleg a falvakban, egész más dimenzióban zajlott.

Az egész napi böjtölést követő szenteste a család tagjai körülülték az asztalt, hogy elfogyasszák az estebédet. A vacsora mákos tészta, lencseleves és főtt öregbab (nagy szemű bab) volt. Semmilyen hal vagy más étel nem került az asztalra, természetesen a mákos és diós kalács és gyümölcs kivételével. A vacsora alatt a legnagyobb izgalomban a család apraja volt, akik alig tudták kivárni, míg bemehettek a szobába, ahol már ott díszelgett a gyönyörű fenyőfácska. Mai megítéléssel messze elmaradt a mai pompázó csodáktól. De akkor, a nehéz háborúval sújtott világban, felülmúlt mindent. A fácska szerénységére vall, hogy a múlt karácsonyról gondosan megőrzött szaloncukorpapírba kockacukrot vagy más cukorkát csomagoltak. A fenyőcskére felfüggesztett házilag sütött szárazsütemények társaságában almák és ezüst- vagy aranyszínűre festett diók díszelegtek. A mai csillogó-villogó, fényeffektusos megvilágítást a paraffingyertyák fénye adta.

A közös vacsora után kis csengő hangja jelezte, hogy az angyalok már befejezték a díszítést, és most már szabad bemenni. Nem indiánüvöltésre emlékeztető hangok kíséretében mentek be a gyerekek a szobába, hanem az egész család, ájtatosan az ajtóban állva, közösen elénekelte a Mennyből az angyal-t. Majd következett a szerény ajándékok kiosztása.

    Szenteste napján kora délutántól fel-felzendültek a kisebb gyerekekből álló „mendikások” énekei. Még ma is felelevenedik bennem egy gyermekének:

                                                                        

                                                      Kis gyerek vagyok,

                                                      Aranyhalat fogok,

                                                      Cintányérra teszem,

                                                      Kisjézusnak viszem.

 

A szenteste fénypontját a legényekből és lányokból szervezett csoport produkciója adta. Jómagam is egynéhányszor részt vettem benne, ami nagyon felemelő érzés volt. Mint fiatal házas a közeli szomszédokkal összefogva karácsonyi énekeket adtunk elő egymás ablakánál. Az éjféli misére, egy-két lovas fogaton kívül, gyalog mentek az emberek a négy-öt kilométerre levő plébániatemplomba.

    Külön említést érdemel a betlehemjárás, ami abból állt, hogy a Kisjézus családját a közismert ábrázolási módban jászollal, barmokkal, esetleg még a pásztorok társaságában kis maketten ábrázolták. A makett mint betlehem hordozható alapra volt erősítve a készítő fantáziája szerint, a figurák papírból voltak kivágva. Egyszer minden igyekezetem ellenére sem sikerül megfelelő betlehemet fabrikálnom. Elkeseredésem láttám édesapám és nagyapán közös összefogással egy minden elvárást felülmúló betlehemet alkottak. Kemény kartonpapírból és furnérból egy szép kis templomocskát állítottak össze, benne kaptak helyet a kereskedésben kapható, a szent család alakjait ábrázoló figurák és a többi alak. Nagyon szépen sikerült. Az arra az időre nagyon modern betlehem hátulján volt elhelyezve a zseblámpaelemből táplált villanyégő, ennek a fénye világította be az egész belső teret. Nagyon hatásos volt. A spórolás érdekében egy villanykapcsolóval ki lehetett kapcsolni a világítást. Már csak három élő szereplőre volt szükség. Egy fehér hosszú ruhás, a betlehemet vivő angyalkára és két kifordított bundájú, nagy botos pásztorra. Az így megalakult kis csapat elindulhatott körútjára házról házra. Minden meglátogatott ház ajtajánál illedelmesen megkérdeztük, szabad-e betlehemezni. Csak az igen választ követően adtuk elő rövid kis produkciónkat. Sajnos, a hosszú évek távlatából már nem emlékszem az előadott szövegre. Az előadás végén természetesen megjutalmaztak bennünket valami csekély kis figyelmességgel.   

Ez volt a falunkban 67 évvel ezelőtt az utolsó betlehemezés. Utánunk sem akkor, sem később nem akadtak követőink. Nagyon sajnálatos, hogy annyi szép hagyománnyal együtt a mendikálás is kiment a divatból.  

 

                                                                                                                           Puss Rudolf

                                                                       

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.