Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kiruccanás a volt „szlovák állam”-ba

                        Kiruccanás a volt „szlovák állam”-ba

 

     Igen, ez volt a hivatalos elnevezése a Tiso elnöklése alatt létező Szlovákiának. A Csallóköz nagyobb része Magyarország szerves részét alkotta. Mi, a szerencsésebbek magyar állampolgárok voltunk. A valahai magyar királyi koronázó várostól minket államhatár választott el. Annak átlépése hivatalosan csak útlevéllel vagy határátlépővel volt lehetséges. 

A negyvenes évek elején a politikai viszonyok alakulása megkövetelte, hogy mindenkinek igazolni kellett a tiszta faji származását. Ennek egyik módja az érvényes egyházi keresztlevél felmutatása volt. Ezeket az okmányokat az illetékes plébániák vagy parókiák adhatták ki. Mivel édesanyám pozsonyi születésű volt, ez a fontos okmány csak ott volt beszerezhető. Ezért szüleim kénytelenek voltak beszerezni az államhatár átlépését engedélyező okmányt. Abban az időben ez nem kis feladat volt. Mivel jó viszonyban voltak a falunkban működő vámhivatal és rendőrség állományával, sikerült beszerezniük a szükséges iratokat. Azért használom ezt a kifejezést, mert tudom, hogy a valóságban mi is volt. Elég csak annyit elmondanom, hogy az igazolás a határtól tizenöt kilométer mélységben adott lehetőséget a tartózkodásra.  Éspedig anyámnak és nekem, aki akkoriban hat-hét éves voltam.

      Az államhatár átlépésének lehetősége és mélysége adott volt, ezért a vonatjegyet Püspökiig váltottuk meg. Tudtommal ott volt az első vám- és határrendészeti hivatal Szlovákiában. Kiutazásunk részleteire Úszorról már nem emlékezek, valószínűleg azért, mert nem történt semmi említésre érdemes dolog. Arra, hogy Püspökin bejelentkeztünk a határhivatalban, pontosan nem emlékszem, de arra, hogy egy darabot gyalog tettünk meg, majd egy városi busszal mentünk be a városba, arra igen. Első utunk Rudi nagybácsim Grössling utcai asztalosműhelyébe vezetett. A régen látott testvérek nagy beszédbe elegyedtek, németül,  amiből én természetesen semmit nem értettem. Én azalatt szétnéztem a modernül berendezett asztalosműhelyben. Akadt egy nagyon igyekvő inas vagy segédmunkás, aki bemutatta a gépeket, a gyaluló- és frézáló- (maró) gépeket, mert látta rajtam, hogy mindez nagyon érdekel. Elszállásolva a nagybácsiméknál voltunk, innen abszolváltuk útjainkat a városban.

A legfontosabb utunk a koronázó (dóm) templom plébániájára vezetett azért a bizonyos keresztlevélért. Itt egy nem a legbarátságosabban hozzánk viszonyuló reverendás ember fogadott bennünket. Valamit hevesen kifogásolt, amit én nem értettem, de az a lényeg, hogy végül is utunk célját elértük, és a fontos okmánnyal kezünkben távoztunk. Ma már nem emlékszem, hogy hány napot vendégeskedtünk Tiso országában, sem arra, hogy milyen sorrendben látogattuk végig az eddig országhatárral elzárt rokonokat.

Számomra a legjelentősebb hely az unokanővéremnél volt, aki Pozsony egyik legismertebb cukrászdája tulajosának a felesége volt. A hölgyek – nagynéném, anyám és unokatestvérem egy nagy ebédlőasztalhoz ültek, és megindult a női traccsparti. Engem természetesen mellőztek, mintha jelen sem lennék. Az asztal közepén egy üvegtál állt, teljes-tele nyálcsorgató csokis bonbonokkal. A beszélgetés kezdetén egyszer megkínáltak, és természetesen vettem egy bonbont. Ezzel rólam teljesen megfeledkeztek, hiába néztem vágyakozva az akkori háborús években elérhetetlen csodát. Az otthoni szigorú nevelés hatására nem engedhettem meg magamnak, hogy kérjek vagy megpróbáljak engedély vagy felszólítás nélkül venni a csábító bonbonból. (Úgy viselkedtem mind egy szigorúan betanított katonakutya.) A kínálásra és engedélyre várhattam, mert a hölgyek elmerültek a beszélgetésben, mindenről megfeledkeztek, főleg énrólam. Ez a kis epizód akkor úgy belém vésődött, hogy a mai napig nem felejtettem el.

Hála Istennek, az ott-tartózkodásunk nem a családi és rokoni események megtárgyalására szűkült. Jártunk a Duna-parton, ahol akkor éppen légkalapácsok nagy zajának kíséretében alakították a Štefánik-emlékművet. Emlékszem a szobor modern pilótaruhában megmintázott alakjára. (Itt megjegyzem: abban az időben, amikor a repülőszerencsétlenség érte Štefánikot,  még nem léteztek ilyen pilóta-kezeslábasok.) Később mint középiskolás nemegyszer szembesültem az emlékművel, addig, amíg el nem távolították az ötvenes években. 

Volt lehetőségem megcsodálni a felfordított asztalra emlékeztető várat. Számomra a legérdekesebb a Teta nevet viselő áruház volt. Mint kis falusi srácot lebilincselt már maga az áruház nagy belső mérete is, és az elárusítópultokon található számtalan mennyiségű áru. Hamarosan felfedeztem azt a részleget, ahol a gyerekjátékokat kínálták. Addig nyűgölődtem, míg a tisztelt felnőttkíséretem figyelmét sikerült a játékosztály felé irányítanom. A fiúk számára megtalálható volt ott minden. Az ólomkatonáktól kezdve a Wehrmacht csaknem egész arzenálja képviselve volt gyerekjátékokba öntve. Nekem egy páncélos terepjáró tetszett, és szerettem volna megkapni, de végül egy játék teherautót kaptam. Nem emlékszem, mivel érveltek, hogy végül a békés fuvarozójárműre esett a döntés. A nagybácsimmal voltunk egy nonstop filmhíradókat és propagandafilmeket vetítő moziban. Nem tudom, német vagy szlovák nyelven volt-e a kommentáló szöveg, nekem mindegy volt, mert egyiket sem értettem. Csak a vásznon pergő képeket igyekeztem megérteni. Emlékszem egy részre, amikor a horogkeresztes zászlóval letakart koporsót szállító autót a lovakkal szántó földműves fasiszta kézfelemeléssel köszöntötte. Ez a mozzanat a mai napig az emlékezetemben maradt.

       Egy különös élményben volt részem, mikor meglátogattuk a legidősebb nagybácsimat, aki a mai Nivy mellett levő vasútállomás közelében lakott, ami abban az időben a város pereme volt. Innem közvetlen kilátás nyílt a Kis-Kárpátok nyúlványaira. Lenyűgöző látvány volt számomra, aki sohasem jártam dombos vagy hegyi tájakon. Optikai csalódásnak tudhatom be, hogy a hegy nagyon közelinek látszott, annyira, hogy kedvet kaptam közebbről is megnézni, illetve felmászni rája. Ez a kép hosszan elkísért gyerekéveimben. (Később diák- és felnőttként volt szerencsém közebbről is megismerni a Pozsony környéki hegyeket.)

        Letelt a pozsonyi tartózkodásunk ideje. Búcsút véve a kedves rokonoktól indultunk haza. Rosszul döntöttünk, mert nem azon az útvonalon mentünk vissza, amelyen érkeztünk, hanem a kényelmes utat választva vonatra szálltunk, és jegyet váltottunk Püspökiig, mert ott úgyis ki kellett jelentkezni a határrendőrségen. Vonatunk a város házai között kacskaringózva haladt a sorompókkal védett utcai kereszteződéseken keresztül. Ahogy kiértünk a városból, a Kuchajda (csak sok év elteltével tudtam meg a nevét) nevű részre értünk (ma már majdnem teljesen beépült, de akkor óriási füves terület volt). Ebben nem volt semmi különös, ilyesmi van mindenfele. A nem mindennapi látvány az volt, amit a vonatból jól láttunk: a területnek egy része tövises drótkerítéssel volt elkerítve. Ma napig nem tudom, mi volt ott, akkor úgy véltük, katonai fogolytábor. Sokáig nem meditálhattunk a látottakon, mert jött a kalauz és egy ellenőr, aki igazoltatott bennünket. Mi mással igazoltuk volna magunkat, mint a határátlépő-papírral, ami csak tizenöt kilométerre a határtól volt érvényes. Mi durván áthágtuk ezt a határt, amit a pozsonyi vasútállomáson kiadott vonatjegy fényesen igazolt. Kisebb hangoskodás következett, amiből én semmit nem értettem. Ezzel a vonati incidens le is zárult. Püspökin jelentkeztünk kilépésre. Amint az irodában várakoztunk, és a vámtiszt az iratainkkal volt elfoglalva, csengett a telefon. A telefonbeszélgetés alatt többször is ránk nézett, ami semmi jót nem sejtetett. Úgy is volt. Ahogy letette a telefont, mindjárt elkezdett durván viselkedni. Kiabálással tudtunkra adta, hogy átléptük a megengedett tizenöt kilométeres távolságot, amit valószínűleg a telefonáló egyéntől tudott meg, aki ellenőrzött minket a vonatban. Kiforgatta a táskánkat, és több dolgot, ami nálunk hiánycikk volt, mint varrócérna  meg más apóságok, egyszerűen elkobozta. (Később életemben sokszor átléptem az államhatárokat, de tőlem és a velem utazóktól soha semmit nem koboztak el.) Majd elkérte a pénztárcát, megkotorta, és szintén elvett belőle egy összeget. Nem tudom, mekkora összeget. Majd nagy kegyesen útnak bocsátott bennünket, és mi a legközelebbi vonattal elindultunk haza.

       Az úszori állomásra szerencsésen megérkeztünk a tornyos motorvonattal, ugyanis a rövid szerelvényt húzó motorvonatok vezetőfülkéjét a vagon tetejéből kimagasló építmény képezte. Az útlevél- és vámvizsgálatot a vonatban végezték el. A vámvizsgálatot egy ismerős vámtiszt végezte. Gyerekésszel még nehezteltem is rá, hogy minket, akiket jól ismert, hivatalos komolysággal átvizsgált. Ma már tudom, nem a külső benyomás a lényeg, hanem az eredmény a fontos. Nem kobzott el semmit abból a kevéskéből, ami maradt a túloldali elkobzás után. A vagonban rajtunk kívül még egy asszony is utazott egy kisleánykával. A vámvizsgálatnál megmutatták üres utazótáskájukat. Ez gyanús lett a fináncnak, mert elővette a zsebkését, és felhasította a táska alján levő bélést. Előkerültek az ott elrejtett csempészáruk, amelyek mai szemmel bagatell dolgok voltak, textilanyagok vagy hasonlók. Ugyan mi férhet el egy olyan kis helyen, mint a táska bélése? Mindenesetre a nőtől nagyon naiv elképzelés volt az üresnek álcázott táska.

   A vám- és útlevélvizsgálat után leszállhattunk a vonatról, és ezzel kicsit kalandosra sikerült odisszeánk-utazásunk véget ért.

 

 Somorja, 2012. 2. 11-én

 

Puss Rudolf

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.