Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tehénlegeltetés

                                   Tehénlegeltetés

 

             Visszaemlékezés egy falusi gyerek életére fél évszázados távlatból

 

        Egy elfelejtett tevékenységre szeretnék visszaemlékezni. Tudatában vagyok annak, hogy többen megmosolyogják ezt a témát. Lesznek, akik fölényesen, lenézően, elutasítóan viszonyulnak e sorokhoz, lehet, el sem olvassák. Ennek ellenére én meg vagyok győződve arról, hogy ezt az egykori falusi élet szerves részét alkotó, ma már lassan feledésbe merülő tevékenységet meg kell őriznünk az utókor számára. A mostani idősebb, még élő generációnak kötelessége felidézni a múltat. A mai fiatalságnak és a jövendő nemzedéknek meg kell ismernie a gyökereit, azt, amiből kinőtt a mai valóság, és szerves részét alkotja múltunknak és jelenünknek.                                                                                                                                                             

         A szarvasmarha háziállat, tartása az ősi időkbe nyúlik vissza. A múlt század ötvenes és a hatvanas éveiig minden faluban, sőt kisebb városokban majd minden háznál, családnál fellelhetők voltak. Házi tartásának a szocialista társadalmi rend vetett véget.

         Mint minden haszonállat, a szarvasmarha is nagy megbecsülésnek örvendett. Sokoldalú gondozást, takarmányozás igényelt. A nyári hónapokban a szükséges táplálékot a legelőkön szerezték be, ami a család fiatalabb tagjainak feladata volt. Az állat az  ő gondjaikra volt bízva.  Erről szólnak szerény soraim.

         A nagygazdák, akiknek nagyobb számú állatállományuk volt, csordába terelve hajtatták ki a teheneket a legelőre. Egyes falukban azoknak, kiknek közös nagy legelőjük volt, szintén csordába terelték az egyes állatokat, és ezeket a falu pásztora terelte ki a legelőre. Ott, ahol nem volt közös legelő, minden család maga oldotta meg a legeltetést. Többnyire a saját gyerekei segítségével, vagy ha nem volt erre alkalmas gyerek, akkor vagy a rokonságból, vagy szegényebb családból szerződött fiúkkal oldották meg a legeltetést.                                                                               

          A legeltetés korán reggel kezdődött, hogy az állatok időben kiérjenek a legelőre. A kis pásztorfiúk láncból vagy kenderkötélből készített vezetővel vezették ki az állatokat az udvarból, végig a falun, a legelőre, amely az utak mentén levő vízlevezető árok partján vagy a vasúti sínek melletti töltésen levő füves terület – gyöp volt. A pásztorkodó fiúk többnyire alacsonyabbak voltak, mind a rájuk bízott jószágok. Az állatok feletti tekintélyük fenntartására rövidke ostor szolgált, vagy ún. bunkósbot. Ezek nagyon szükséges kellékek voltak a néha nagyon rakoncátlanul viselkedő állatokkal szemben, mert nemegyszer kitépték a vezetőt a pásztor kezéből, és nagy irammal futásnak eredtek. Még szerencse, hogy sokáig nem bírták szusszal, és az utánuk futó fiúk be tudták fogni őket. De nemegyszer egészen az istálló ajtajáig trappoltak.

           Legelőnek számítottak az utakat szegélyező árkok és a vasút menti töltések. Az utak melletti részt tavasszal szakaszokra osztották, és nyilvánosan elárverezték. Az árverés eredménye szerint az egyes gazdák egy évig birtokolták a nekik juttatott szakaszt. A vasút alkalmazottjai a vasútvezetőségtől kaptak részt a vasútvonalat szegélyező legelőkből            

        A legelő jószágok torkossága nem ismert határt. Nagy előszeretettel megdézsmálták a legelő mellett levő gazdasági növényeket. Az idegen, más tulajdonát képező növényzet lelegelésére a pásztoroknak nagyon oda kellett figyelniük, mert az egykori gazdák nagyon is féltették a növényeiket, amelyekért verejtékesen meg kellett dolgozniuk. Az állatok megszabályozásásában jó szolgálatot tett az ostor vagy a bunkósbot, ha az állatok szarvára felerősített vezető rángatása nem volt elegendő vagy hatásos. Ezek az általában szerény természetű állatok néha kiismerhetetlen okokból (lehetett az a kóbor kutyák ugatása) nagyon szokatlanul viselkedtek, ami fickándozásban nyilvánult meg. Ebben az esetben a fizikai kényszer alkalmazása volt célravezető. Többnyire azonban az éhes bendő követelményének alárendelten nyugodtan pusztították a füvet. Ez volt a pásztorkodó fiúk számára a legjobb időszak, mert ekkor szabadjára engedhették a legelésző állatokat, és kis időt fordíthattak saját kedvteléseikre – a játékra.

         Miből állt ez a játék? Ha a közelben akadt pajtás, akkor a szórakozásuk már meg volt oldva, és jobban telt az idő is. A gyerekjátékoknak nagyon széles skálája volt. Egyik gyakori játékuk a bicskával (zsebkéssel) függött össze. Akkoriban minden valamirevaló fiúgyereknek volt saját bicskája, mely sokoldalú felhasználásra volt alkalmas a szalonnametéléstől a békanyúzásig. Nagyszerűen fel lehetett használni továbbá faragásra, bodzapuska, gumipuska vagy más néven parittya készítésére és sok más kellék előállítására.

        A bicska tulajdonosai tavasszal a fűzfa ágából sípot tudtak készíteni, kihasználva a könnyen lehámozható kérget. Voltak, akik primitív furulyát is készítettek ilyen módon. A tavaszi fűzfavessző hajlékonyságát virgácsfonásra használták fel.

      A bodzapuskának nevezett fegyver a bodzafa kb. húsz centi hosszú, közepes vastagságú ágából készült. A faág puha belsejének eltávolításával kész volt a fegyver csöve. Más, keményebb fából kellett kifaragni a cső hosszához és átmérőjéhez megfelelő dugattyút, ellátva fogantyúval. S ezzel már kész is volt a félelmetes kézi fegyver. A használatnál a bodza beléből készített két tömítést kellett alkalmazni. Az egyik a cső végén a kilövendő lövedéknek szolgált, a másik annak az elején mint tömítés a csőben. Ez a dugattyú benyomásra összesűrítette a bent levő levegőt, ami mint a szélpuska vagy a tengerészeti torpedó lőtte ki a lövedéket, pukkanó hang kíséretében.

       A gumipuska elkészítése az alkatrészek anyagánál fogva igényesebb volt. Mindenekelőtt az alapalkatrészt alkotó gumira, többnyire kiselejtezett biciklibelsőre volt szükség. Szükség volt még egy darabka bőrre és madzagra. Az ypszilon formájú faágat a bicska segítségével meg lehetett oldani. Jól elkészített gumipuskával messze lehetett lőni a kavicsot. Eléggé veszélyes tárgy (fegyver) volt, akit eltalált, komolyan megsebesíthette. Ezért tiltották, és el is kobozták, ha megtalálták. Tiltott fegyvernek számított, de tehénőrzésnél jól el lehetett vele szórakozni, rosszaságból szétlőni a napra száradni kitett tejeskancsókat.

       A vasúti sínek mentén pásztorkodó gyerekeknek (és nemcsak azoknak) szórakozásra adott lehetőséget az acél sínpár. Elég volt pár mértékletes kavicsot a sínpárra helyezni, s a gőzmozdony kerekei nagy robajjal porrá zúzták. Még nagyobb élmény volt fémből készített apró tárgyat, például szeget vagy apró pénzérmét használni, amik a nehéz kerekek nyomására vékonyra lapultak. Ezek a csintalanságok nem voltak veszélytelenek, ezért a vasút alkalmazottjai lépten-nyomon tiltották. A kisebb szórakozásokhoz tartozott a vasúti sínek messzire elhangzó kopogtatása vagy a sínekre hajtott füllel hallgatni a távolodó vagy a még nem látható, de a távolból már közeledő vonat kerekeinek csattogását.

          Ha a legelésző állatok nyugodtak voltak, több apró tevékenységre nyílt lehetőség. Például a fekete tücskök odújának bejáratába szúrt hosszú fűszál segítségével kiijeszteni a tücsköt földal atti rejtekhelyéről.

             A nyár végén, amikorra beérett az ún. marhatök, leleményesnél leleményesebb dolgokat lehetett fabrikálni belőle. A legegyszerűbb az ijesztős tökfejek készítése volt. A tök belsejének eltávolítása után két lyukat vágtak a szemnek, majd az orrnak – ezt egy háromszögű hosszú nyílás jelezte. Végül a szájat egy rémületet idéző fogsor alkotta. Este a tökfejbe helyezett égő gyertya fénye adta az ijesztő formát. (Semmi új a nap alatt, most a már feledésbe ment dolgokat újra előveszik mint Amerikából exportált szokásokat). Az ijesztés mellett a tök nagyon alkalmas, könnyen megmunkálható nyersanyagnak bizonyult a gyerekek fantáziaszüleményeinek megvalósítására. Bútorok, házak, gőzmozdonyok és sok más tárgy utánzatai készültek belőle.

             Leleményességben a kislányok sem maradtak el. A kukoricahüvelyeket használták fel hajas babának. A hajról nem kellett gondoskodni, mert minden hüvőknek természetes hajra emlékeztető porzószálai vannak. Kis alakítással kész lett a bájas (Barbie) hajas baba. Az így készített babák szebbnél szebb mezei virágokból készített ruhákban pompáztak. Ha nem volt lehetőség babák készítésére, akkor saját maguk cicomázására mezei virágokból fontak koszorúkat, nyakláncot, fejdíszeket és karkötőket.

         A kukoricahajat még másképpen is felhasználták. A fiúk bajuszt és szakállt ragasztottak belőle, és az érett, száraz szálakat dohánynak használták, sutyiban újságpapírba pödört cigarettának.

         Tavasszal a szegény cserebogarak estek áldozatul a tehénpásztor fiúk kedvtelésének. De nemcsak ők. Az elfogott bogaraknak legkíméletesebb sorsuk akkor volt, ha üres gyufadobozba zárták őket. Szegény állatkák igyekeztek kiszabadulni, és apró körmökkel ellátott lábacskáikkal a doboz oldalába kapaszkodásukkal különös hangokat produkáltak a kis csibészek örömére. Rosszabb sors várt azokra a társaikra, amelyeket a potrohukon keresztülhúzott cérnával körpályán repültettek. A fogságba esett szerencsétlen állatkák nagy részének a végtagok és szárnyak amputálása mellett a lefejezés megváltás volt a kínszenvedéstől.  

         Hasonló kíméletlen sors várt a mezei pockokra is. Az elfogott kis emlősök az időtöltés kegyetlen áldozatai lettek. Tekintettel a jó ízlésre e drasztikus módszereket nem részletezem.

        Nem csak szadista tartalmú elfoglaltságok léteztek. Akadtak komolyabb beállítású fiúk és lányok, akik az elveszettnek tartott időt hasznosan használták ki. Az egyik kézben a tehénvezető láncot, a másikban könyvet tartva olvasni is lehetett. A puha kötésű olcsó, ún. ponyvairodalom, akkoriban divatos cowboy- és detektívregényektől a komoly alkotásokig minden fellelhető volt.

        Hogy kicsit romantikusan fejezzem be e rövid visszatekintést: Ősszel, akkor, amikor a mezőgazdasági termékek nagy részének betakarítása lassan befejeződött, a legelők területe is kibővült. Az állatok nagyon szerették legelészni a gyomot a parlagon hagyott szántásokon. Ilyenkor volt a krumpli betakarításának a szezonja. Az elszáradt burgonyazöldet kupacokba gyűjtötték és eltüzelték. Ezek a tűzfészkek ideálisak voltak a burgonyasütésre. Nem kellett finomabb nyalánkság a feketére sült héjú burgonyánál. Ráadásul még meg is melegítette fogyasztója kezét.

       A tehénpásztorkodás ma még élő résztvevői már csak nosztalgiával emlékeznek vissza rá. Az élet a falun nem volt könnyű, de az évek múlásával minden emlék megszépül. A mindennapi elfoglaltságok, a munka edzett generációt nevelt fel. Igyekeztem mindezt megörökíteni az utókor számára addig, míg a feledés homálya teljesen el nem takar mindent, s míg az egykori résztvevők élnek.

Somorja–Úszor, 2010. 2. 22.

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.