Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Visszaemlékezés az 1944. évbeli gyerekkorra

Visszaemlékezés az 1944. évbeli gyerekkorra

          Ebben az írásomban szeretnék emléket állítani azoknak a gyerekeknek, akik mint kis falusi gyerekek élték meg a második világháborút. Konkrétan egy évre koncentrálok, arra a bizonyos 1944. évre, mikor a háború kimenetele már eldőlt, ennek ellenére elkeseredett, véres, nagy csaták dúltak szerte a világon. A világégés szempontjából ez az év szűkebb hazám, a kis Csallóköz számára is nagy jelentőségű volt. Ebben az évben sűrűsödött össze és vált érezhetővé minden, ami a háborúval volt kapcsolatban. Ebben az évben már itt is érezhető volt a távoli események szele. Sőt nemcsak a szele, hanem az egyre gyakoribb hadiállapot által előidézett események is, amelyek nemcsak a felnőtt civil társadalmat nyugtalanították, de nagyban kihatottak a gyerekekre is.

           Az átlagos falusi gyereket az iskolába járás mellett sok apró teendő sokasága várta a ház körül, a kertben, az udvaron és kint a földeken. Nem volt villany- és gázhálózat. A főzésre és egyben a konyha fűtésére egy sparhelt, illetve takaréktűzhely szolgált, melyben mindent elégettek, a tűzifa és szén mellett minden égethető hulladékot. Nem veszett semmi kárba. A tüzelő tűzhelyhez szállítása szintén a gyerekek feladata volt, a konyhai szemét és más hulladék kiszállítása szintén.

          Világításra petróleumlámpák, esetleg gyertyák, mécsesek szolgáltak. Minden petróleumlámpa szerves része volt az üvegből készült, henger alakú, cilindernek nevezett bura, amelynek az volt a feladata, hogy a petróleumnak megfelelő égést biztosítson, ugyanakkor átengedje a fényt. Ezek a törékeny jószágok nagyon gyakran bekormosodtak, és tisztításuk a kamaszlányokra várt.

          Meleg vizet egy szellemes megoldással a tűzhelybe mélyített edénnyel nyertek. A benne levő vizet a tűzhelyből távozó forró füst melegítette.

          Lassan véget ért a tél, és vele a hosszú, unalmas téli esték. A téli nappalok egyhangúságát egy-egy disznóölés tarkította. Az akkori gyerekek számára ez egész életre kiható élmény volt. Ezen a napon a gyerekeket kikérték az iskolából, így már korán reggel ott forgolódtak a disznó perzselésénél és forrázásánál. Segédkeztek a belek kimosásában is. A vízhólyag felfújását is ők végezték (amit a préssajt töltésére vagy eltéve nyáron a paradicsomszószos üvegek lefödésére  használtak fel). Sok más apró tennivalójuk is volt: felügyeltek, hogy a csavargó macskák ne dézsmálják meg a hűlésre szétrakott húst és szalonnát. Ki más, mint a gyerekek hordták szét a rokonokhoz és jó ismerősökhez a disznótoros kóstolót. 

          A mindenkori falusi gyerekeknek némi szórakozást nyújtott a hó (ha volt) és a befagyott tavak jege. A sík Csallóköz is adott lehetőséget szánkózásra. A kiszáradt Duna-ágak partjairól le lehetett ereszkedni, és nagyon leleményes volt a hóval fedett utakon (akkor még ilyen is volt) ló által vontatott nagy szánok után akasztani a kis szánt. De csak akkor, ha a lovas szán tulajdonosa tűrte, és nem csattintott vissza az ostorával.

          De beköszöntött a tavasz, és vele sok száz kötelesség, ami annyira jellemző volt az akkori falusi életre. Megjelentek az apró baromfiak, kiscsibék, kacsák és libák. A kotló ugyan nagyon óvta őket, mégis rászorultak az emberi felügyeletre. Meg kellett akadályozni a szétszéledést, megvédeni őket a ragadozóktól, ellátni ivóvízzel és élelemmel. Ezeket a teendőket többnyire a család aprajára bízták.

          A tehénlegeltetés a fiúgyerekek kötelessége volt, de ott, ahol nem volt fiú a háznál, a fejlettebb kislányokra hárult ez a megtisztelő feladat. Hasonló volt a libapásztorkodás, de itt többnyire a kislányok domináltak. Sem a tehénlegeltetés, sem a libaőrzés nem volt fizikailag megterhelő munka. Sok függött az állatoktól, mert voltak csendes, szelíd állatok, de ennek fordítottja is előfordult.

          Ebbe a látszólagosan idillikus világba lassan, de visszavonhatatlanul beleszólt az egyre közeledő háború. Életbe lépett az elsötítési rendelet, ami abból állt, hogy a lakások ablakait fényt át nem engedő anyaggal kellett befedni az esti lámpagyújtáskor. A járművek lámpái által kibocsátott fényt is tompítani kellett, vagy gyenge kék színűre kellett váltani. Újabb és újabb kisgyerekek maradtak apuka nélkül, mert nekik be kellett vonulniuk katonának. Ezekre a gyerekekre még nagyobb teher nehezedett. A család női tagjaival együtt el kellett végezniük a hiányzó felnőtt férfi feladatát is. A nagyobb fiúknak meg kellett fogni az eke szarvát és szántani. Ezen a nehéz helyzeten a ország vezetősége úgy akart segíteni, hogy lerövidítette az iskolaévet. Hamarább kezdődött az iskolai szünet.

           Amint az amerikai hadsereg Szicília szigetén eredményesen partra szállt és hatalmas légi bázist épített ki, közép-európai stratégiai berendezései légi csapások célpontjaivá váltak. Az amerikai légierő nehéz, négymotoros bombázó kötelékei (B 27-es Liberátorok) rendszeresen nagy magasságban repültek át felettünk. A gépek dúralumínium borítása a napsugarak fényében apró mozgó pontokká vált az égbolton, a motorok kipufogógázai a ritka levegőben kondenzálódtak, és fehér nyomvonalat hagytak maguk után, amik mint oszladozó fehér csíkok még hosszú ideig láthatók voltak. Ez a  gyerekeknek, sőt a felnőtteknek is érdekes látványt nyújtott.

           A pásztorkodás alatt lehetett játszani, bicskával akár sípot is  faragni, a fekete tücsköt kicsalogatni föld alatti odújából, esetleg elnézegetni a gomolyfelhők váltakozó, bizarr alakját. Akkoriban inkább az ember által létesített dolgok keltették fel az érdeklődésünket. De csak addig volt ártatlan mulatság bámulni az égen szálló repülőket, amíg nagy légitámadás nem érte a pozsonyi olajfinomítót. Ettől a naptól kezdve egyszeriben minden megváltozott.

A fekete füsttel égő rafinéria légvonalban húsz kilométerre volt a falunktól. A detonációt, a felrobbanó üzemtartályok zaját jól lehetett hallani, és nagyon demoralizálóan hatott mindenkire. Az égő olajtermékek nehéz, fekete füstje elfedte az egész égboltot. A nyugati szél hatására nemcsak papír és más, a forró légörvény által felkapott apró törmelékek potyogtak. Első ízben találkoztunk a légvédelmi rádiólokátorok megtévesztésére leszórt sztaniolszálakkal. Minderre ráadásul, ismeretlen okból, csak pár kilométerre a falunktól hetven bombából álló úgynevezett szőnyegbombázás érte a szántóföldeket. Szerencsére emberi és anyagi károk nélkül. De a lelkekben mély nyomot hagyott.  Egyes gyerekek rémületbe estek már a nehézbombázók monoton hangjának hallatára is. Egy kilencéves fiú látta a fekete, vízszintes pozícióban levő tárgyakat (zuhanó bombákat), melyek lassan függőleges alakzatot vettek fel, és nagy sebességgel közeledtek a föld felé, ahol hatalmas detonációval felrobbantak, mély krátert alkotva. Ez a fiú nagyon soká nem is fogta fel, hogy a bombákat látta.

            Akkor már mindenki komolyan vette a légvédelmi intézkedéseket. El kellett rejtőzködni, hogy ne váljunk az egyre merészebb vadászpilóták látható célpontjává. Egy alkalommal a földeken ökreivel dolgozó falubelire egy kéttörzsű Lockheed P-38 G amerikai vadászgép mélyrepüléssel lecsapott, de szerencsére nem adott le lövést, nem történt semmi – egy fordulót leírva elszállt. Lehet, hogy a pilóta szórakozásból meg akarta rémíteni a békésen dolgozó földművest. 

          A learatott gabonaföldek tarlóját minél hamarabb fel kellett szántani, ezzel védeni a gabonatáblákat az ellenséges repülőkről ledobott gyújtószerkezetek által előidézett tüzektől. A cséplőgépek és  az összehordott gabonaasztagok közelében vízzel telített hordókat és dézsákat kellett elhelyezni.

          A légvédelem magas fokon volt megszervezve. A közeledő légitámadásokról a lakosságot folyamatosan informálták. Az országot  övezetekre osztották a veszélyességi fokozatok és a harci gépek közelsége szerint. A legalacsonyabb fok a zavarórepülés volt, ezt követte a légveszély, s a legmagasabb fokozat a légiriadó volt. Mindezt a rádióadók által és a légvédelmi szirénák rikácsoló hangjával közölték a városok és járási székhelyek lakóival.      

          Budapest rendszeres bombázásával egyre szaporodtak a civil menekültek. A Vöröskereszt jóvoltából iskoláskorú budapesti gyerekeket nyaraltattak falusi családoknál. A falunkba is megérkezett egy osztálynyi gyerek, akiket családoknál osztottak szét. Voltak gazdák, akik abban a hitben voltak, hogy segítséget kapnak, de nagyot tévedtek, mert tipikus pesti gyerekek voltak, akiknek eszük ágában sem volt segédkezni a befogadó családoknál, legkevésbé  libapásztorkodással és hasonló dolgokkal. Sebaj, továbbra is azok végezték a munkát a ház körül, akik eddig. Annyi különbséggel, hogy a kis szabad idejüket nagyobb csoportokban a pesti gyerekek társaságában tölthették el. A kitermelt agyag- és kavicsüregek aljában található, kis nádassal szegélyezett tiszta vizű tavacskák jó lehetőséget nyújtottak a fürdőzésre.

          Háború ide, háború oda, az égen gyakori légi csatákat mellőzve beköszöntött nyár. Előkerült az egységes ruházat: fiúknál a klottgatya, a kislányoknál egy szál ruhácska (némelyiknél alatta kis bugyi), a lábakon egységesen semmi, vagyis a mezítláb. A mezítláb járás kemény, erős kérget hozott létre a talpon, amire nagy szükség volt a göröngyös taligautakon vagy a learatott tarlókon járásnál.

          A mezítláb is lehet futballt játszani, rongyból vagy lószőrből készített labdát, netán gumilabdát rúgni. Sőt gyümölcsfára mászni.

          Megkezdődött az aratás, s ezzel újabb feladatok hárultak a gyerekekre. A nagyobbacskák mint a marokszedő lányok segítői dolgoztak, a felszedett gabonakévék alá teregették a zsúpkötelet,       vagy ivóvíz-utánpótlás beosztásba voltak befogva. Mások hosszú gyaloglással az ebédhordó szerepét töltötték be, a faluból ki a földekre. A többieknek, akik kimaradtak az aratás munkáiból, maradt a liba- és tehénpásztorkodás.

          A nyár folyamán nemhogy mérséklődtek volna a légitámadások,  hanem ellenkezőleg: fokozódtak. Egyre több légiharc zajlott le fölöttünk. Óvatosnak kellett lenni, mert a harci gépek fedélzeti fegyverei, célt tévesztett lövedékei végül is valahol a földbe csapódtak. Hála Istennek, sebesülés vagy nagyobb anyagi károk nem keletkeztek (csak a háztetők cserepei rongálódtak egy-két esetben). Mind a három térségünkben lelőtt repülőgép nem lakott területre, hanem szántóföldre, illetve legelőre zuhant.

          Véget ért a nyári iskolaszünet, és az iskolaköteles gyerekeknek megkezdődött az iskolaév. A tanítás egyhangúságát megzavarták légiriadók. Ez alatt a tanítás nem szakadt meg. Akik már átéltek valamilyen légicsapást, azokat szörnyű félelem gyötörte. Ez nemcsak lelki szorongás volt, hanem erős gyomorgörcsként jelenkezett. A nagy félelemben nem tudtak magukon uralkodni. Képesek lettek voltak (mint a mondás mondja) még az egérlyukba is elbújni.

          A Vöröskereszt szervezésében a rászoruló gyerekek egy pohár tejet kaptak a tanítás szünetében. Nincs kizárva, hogy egyeseknek ez volt a napi első táplálékuk.

          Október 6-án a Duklai-szorosnál a Vörös Hadseregnek nagy véráldozatok árán sikerül áttörnie a Kárpátokon. Világos lett mindenki számára – a hivatalos propagandával ellentétben – , hogy most már nincs erő, ami megállíthatná ezt a hömpölygő áradatot. A felnőttek tompított hangon kimondták kételyeiket, s az érzékeny gyerekfülek felfogták. Ezenkívül szándékosan terjesztettek rémhíreket a bolsevik rémuralomról, a Szibériába való elhurcolásokról és a fiúgyerekek elrablásáról. Úgy, mint valaha a török időkben. Ez mind nyomasztóan hatott mindenkire.

          A front közeledtével megindult a fokozatos visszavonulás és az átszerveződések. Így kerültek az egri katonák a Csallóközbe. A mi falunkban is elhelyeztek egy katonai alakulatot. Az iskolaépületet átalakították a katonák átmeneti szállásává. Ezzel megszűnt a tanítás, amely még jóformán be sem indult ebben az iskolaévben. Természetes és érthető, hogy az iskolaköteles gyerekek ennek nagyon örültek. Az egri alakulatot rövidesen felváltotta a debreceni repülőegység. Nagy szenzáció volt kicsinek és nagynak a falu határában létesített átmeneti hadi repülőtér. Lett mit csodálni a fel-le szálló katonai gépeken. A repülőtér jelenléte csak fokozta a lehetséges légi veszélyt. Szerencsére csak kisebb zavaró berepülések voltak. A repülőtér védelmére gyorstüzelésű légvédelmi ágyúk voltak beásva, de nem kaptak harci szerepet. Az amerikaiak nagy ipari célpontokra, vasúti gócpontokra összpontosították támadásaikat. A Vörös Hadsereg légierőit a front és Budapest bekerítése foglalta le. Egy alkalommal bombatámadást hajtottak végre a vasútállomás ellen, de a bombák célt tévesztve csapódtak a földbe. Ennek ellenére a lelkek mélyén ott lappangott az aggodalom és a félelem a lehetséges légicsapásoktól és az egyre közeledő front borzalmai  miatt. Az eső után mindenki okos, de előtte nem. Így van ez a történelemben is.

          Mindent meg lehet szokni, illetve minden újdonság lassan csak megszürkül. Így volt ez a repülőtechnika megcsodálásával is.          

          Elérkezett a mindenszentek és a halottak napja. Régi gyerektevékenység volt a leégett gyertyák paraffinját összegyűjteni és tovább olvasztani konzervdobozokban, és nem utolsósorban saját mécsest készíteni. Másnap az saját készítésű gyertyákat égették a gyerekek. Akadtak, akik nem várták meg a gyertyák teljes elégését, és szemfülesen elcsenték a sírokról a gyertyacsonkokat. A felnőttek azzal riogatták a gyerekeket, hogy majd éjjel jönnek a szellemek a gyertyafaggyúért. Akkortájt ezt sokan még el is hitték. Ebben a háborús évben rendelet korlátozta a gyertyák égetésének idejét. Ennek ellenére voltak, akik megszegték az elsötétítési szabályokat.

          Ezek mellett az apró gyerekörömök mellett a mindennapi teendőket is el kellett végezni a ház körül. Elmaradtak ugyan a legeltetések, de az istállókba szorult háziállatokról gondoskodni kellett. Mindekelőtt el kellett távolítani az utolsó takarmányozás maradékait, aztán elkészíteni a takarmányt, megetetni és utána megitatni a jószágot. A trágya eltávolítása és az állatok tisztogatása természetesen mindehhez hozzátartozott.    

          A háborúval járó gazdasági nehézségek egyik jelensége a konyhasóhiány volt. A katonáknak sikerült valahonnan sótömböket szerezniük. Egyenesen a sóbányából nyert nagy darab ásványok voltak ezek, amiket apró sókristályok sokasága alkotott. Ilyen formában nem voltak alkalmasak konyhai felhasználásra. A tömböket össze kellett zúzni, mint a sóbánya malmaiban. Ez a munka is a gyerekekre hárult. A nagy tömböket kisebb darabokra kellett zúzni, majd még kisebbekre, míg a só el nem érte a kívánt minőséget. Leleményes helyeken kézi hajtású kukoricasrótolóval végezték az őrlést, melynek kezelését szintén a ház apraja végezte.

          A Mikulás-járás, melynek nagy tradíciója volt, a háború ellenére sem maradhatott el. Ez a fiúgyerekek és kamaszok várva-várt napja volt. Egy-egy jószívű, szerető gyerek papírmaszkba öltözött. Az egyik Szent Miklósnak volt öltözve, a másik  ördögnek, illetve, mint mondották, krampusznak, hátán az elmaradhatatlan kosárral    (puttonnyal), amiben ajándékot is hozott, de (a kisgyerekek megfélemlítésére) ijeszgetve is, hogy elviszi a rossz gyerekeket. A benyomás fokozására az ördög a derekán láncot viselt, aminek csörgése messziről elárulta a közeledésüket. Mikulásból csak egy volt, de az őt kísérő ördögből több is. Néha kisebb csatapatéba torkollott a helyi gyerekek és a ördög találkozása, aki igyekezett megfenyíteni őket a virgáccsal.

      De végül, úgy, mint a mesében, minden jóra fordult. A Mikulás megajándékozta a házbeli jó gyerekeket papírba csomagolt kockacukorral, néha sárgarépával vagy egy darab szénnel. Természetesen a Mikulásozók is kaptak valami apróságot, egy-két fillért, aminek természetesen a legjobban örültek.

         A Luca-járás (Szent Luca napján, december 13-án) a nagyobb lányok kiváltsága volt. Fehér lepelbe burkolva járták a házakat, hasonló küldetéssel, mint a Mikulás és az ördögök.

           A távoli, véres csaták színtere egyre közeledett, de még eléggé távol volt ahhoz, hogy a szent karácsonyt megünnepeljük az egyre rosszabb hírek ellenére. Nincs gyerek, aki ne várná nagy örömmel e nagy napot.

           Sokkal szerényebb ünnep elé néztünk, mint a múlt években. Több családban hiányzott a családfő. Az anyagi helyzet is nagyon rossz volt. De a karácsonyi ünnepeket nemcsak az anyagi dolgok alkotják. Sokkal fontosabb a belső boldogság, az egymás iránt érzett szeretet, amit pénzzel nem lehet lemérni. Ez hiányzik a jóléti társadalmakból. A legszegényebb családban is, ha mindjárt szerény is, de fácska került az asztalra. A szaloncukrot a múlt évi megőrzött színes sztaniolpapírba csomagolt kockacukor helyettesítette (vagy sült tészta). Nagyon jól mutatott az alma és a színes papírból készített díszecskék között a színes sztaniollal bevont dió. Továbbá a múlt évi karácsonytól  gondosan megőrzött egyszerű díszek kerültek a fára. Volt, ahol mézes sütemény tésztájából kivágott minták is díszelegtek a karácsonyfán. Ami az ajándékokat illeti, azok is nagyon szerények voltak. Azt hozott a Jézuska, amit úgyis meg kellett volna venni. Vagyis ruházatot és lábbeliket.

        Természetesen a mendikálás és betlehemi játékok, amit a gyerekek lázasan vártak, nem maradhattak el. Már napokkal az ünnepek előtt betanulták és gyakorolták a karácsonyi énekeket. A mendikálás abból állt, hogy a gyerekekből összeállt csoport a szenteste beálltával meglátogatta a falu házait, és az ablak alatt elénekelték a begyakorolt énekeket. A betlehemi játékok már igényesebbek voltak. Mindekelőtt kellett egy hordozható, a betlehemi istállót ábrázoló díszlet a kis Jézussal, Szűz Máriával, pásztorokkal és  barmokkal, papírból kivágott figurákkal. A szereplő gyerekek angyalkáknak és pásztoroknak voltak maszkírozva. A lakásba bemenve az angyalka az asztalra helyezte a betlehemet, és ezt követően rövid prózai szerepléssel eljátszották a Megváltó születésének történetét. Természetesen mind az éneklésért, mind a betlehemi játékért megjutalmazták őket.

          Ezek az apró örömök és boldogságok elfelejtették  a

rossz minőségű lábbeliket. A gyerekek cipője beázott, ha esett az eső vagy havazott, a zoknik, harisnyák a lábon nedvesek lettek. Így a hazatérő nebulókkal levettették a cipőjüket, kitömték újságpapírral vagy más nedvszívóval, például gabonával, és a takaréktűzhelyhez közel helyezték el. Ugyanúgy a gyerekek ruházata sem volt hibátlan. Kopott, foltozott, az idősebb testvértől örökölt öltözetben jártak. A örökké lyukas kesztyűk és rojtos sálak természetesek voltak. Érdekes, a zord viszonyok ellenére az influenza ismeretlen volt. Elvétve volt egy nátha vagy mandulagyulladás,  amivel az akkori felfogás szerint nem mentek orvoshoz. A lázat hársfateával és hideg ruhás borogatással házilag gyógyították.

          Negyvennégy tele gazdag volt hóban. Először jelentek meg a hóekék mellett a honvédség hómaró gépei. Ami még emellett elmaradt, azt a munkaszolgálatos katonák kézerővel, hólapátokkal távolították el.

          Ami szintén érdekes pozitívumnak számított, az a sílécek megjelenése volt. Ezek a csak képekről ismert sportszerek a csallóközi síkságon ismeretlenek voltak. A katonák, akiknek tulajdonában voltak ezek az eszközök, nagyon kis mértékben tudták kihasználni. 

          Megjelentek a német katonai egységek, zárt vasúti tehervagonokban (ún. marhavagonokban) az orosz hadifoglyokkal. Ez mind az egyre közeledő frontra utalt. Érdekességnek számítottak a német Wehrmacht-ruhákba bújtatott ukránok, volt vöröskatonák, akik a vezérükkel együtt átálltak a német hadsereg oldalára. Ezek itt nálunk fegyvert nem kaptak, de autóvezetői és más másodrendű katonai szolgálatot töltöttek be.

          Egy téli reggelen, amit nagy biztonsági intézkedések előztek meg, az uralomra jutott nyilaspárt vezére, Szálasi autókonvoj kíséretében a kora reggeli órákban átrobogott a falun a  Szenc felé vezető úton.  

          Az élet egyre telítettebb lett a sok szedett-vedett katonával és menekülő civilekkel. Néha megjelentek a falu utcáin a javítást követő próbaúton levő páncélos harckocsik, amelyeket minden veszély ellenére a gyerekek körülrajongtak. Sőt fel is másztak rájuk.

          Röviden summázva: a gyerekeknek nagyon sok látványban és élményben volt részük. Nem is fogták fel a mindennapok nehezebb részét és a naponta rájuk leselkedő veszélyeket. Ez később még fokozódott a front átvonulásával, amikor az eldobott fegyverek, lőszerek, robbanóanyagok és gránátok szerteszéjjel hevertek az út menti árkokban. Hála az Istennek, aránylag kevés baleset történt ebből kifolyólag.

          Lassan beköszöntött e szörnyű háború utolsó előtti évének vége. Szerény szilveszteri óévbúcsúztatással és a még bizonytalanabb új év köszöntésével. Szilveszter estéjét orosz repülőgépek zavaró berepülése szakította meg, de semmilyen incidens nem volt. Szerintem ez az év volt a finálé éve, majd a gyors befejezés következett.

           A fő események abban a bizonyos negyvennégyes évben sűrűsödtek össze, nagyon mély nyomot hagyva a lelkekben. A következő évből a falu szempontjából csak három hónap számított háborús évnek az események gyors leforgása miatt. Ami minden háború szempontjából a legfontosabb: a frontvonal gyorsan sepert át rajtunk nyugati irányban, és ezzel megkímélte a lakosságot és értékeit.

          E rövid visszaemlékezéssel, hatvanvalahány év távlatából, szerény tehetségemmel próbáltam emléket állítani az akkor élő legfiatalabb generációnak (ma már a legidősebb generációnak). Ennyi megemlékezést ez a lassan kihaló generáció ebben a végtelenül rohanó, kapzsi, anyagias világban megérdemel. 

      

Somorja, 2009. november 26. Irta: Puss Rudolf.

 

                                                                         

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.